Kevés olyan település van Európában, amelynek történelme olyan távoli időkre nyúlik vissza, mint Miskolcé.

A belvárosban kerültek elő azok a leletek (ún. Bársony-házi szakócák), amelyek először bizonyították az őskori ember jelenlétét Magyarországon.
1891 nyarán egy lakóház alapozásánál három jellegzetes kovakő szerszámra bukkantak. A XIX. század második felének, a XX. század elejének nagy magyar polihisztora, Herman Ottó a jégkor emberének munkaeszközeit ismerte fel és azonosította a kövekben. A 60-70 ezer éves leleteknek köszönhetően indult el Miskolcon és a város környékén az őstörténet legnagyobb részét kitevő kőkorszak kutatása. A pompásan megmunkált (babérlevél alakú) kovakő lándzsahegyek, és a barlangi medve csontjai adták azt a leletanyagot, amelyet ma "szeleta kultúra" néven tartanak számon.
Miskolc belterületén (Mindszent tér) egy eszközkészítő műhelyt, az Avason pedig kovakőbányák maradványait is feltártak.

Ezek alapján feltételezhető, hogy a kultúra igazi településközpontja Miskolc területén lehetett, az Avas hegy pedig a környékén (Bükk hegység vidéke) élt őskori népcsoportok kovabeszerző helye volt.
Az újkőkorban (Kr.e. 5500-2300) Miskolc és környéke folyamatosan lakott volt. Az ekkori telepesek életéről változatos díszű, szép formájú, vékony falú edények tanúskodnak. Ezeket a kerámiákat ma, mint szalag- vagy vonaldíszes "bükki kerámiát" ismeri a régészettudomány.
A réz- és a bronzkor (Kr.e. 2300-1200) kevés változást hozott a bükki kultúra embereinek fegyver- és házieszköz-készítésében. Mivel a réznek bronzzá ötvözéséhez ón vagy antimon alig található erre, továbbra is a kovaeszközöket, illetve az obszidiánt használták. Miskolc vidékét a bronzkorban is sűrűn lakták.