SZABÓ LŐRINC
(Miskolc, 1900. március 31. - Budapest., 1957. október 3.): költő, az Ady utáni nemzedék egyik legkiválóbb lírikusa, Kossuth-díjas (1957), József Attila-díjas (1954)
Apja mozdonyvezető volt. 1905-ben apját áthelyezik Balassagyarmatra, itt jár elemi iskolába. 1908-ban Debrecenbe költöznek, középiskolai tanulmányait a református kollégiumban folytatja. Kitűnő diák, a görögön és a latinon kívül megtanul németül és franciául. Ötödikes, amikor Dienes Kató révén (zsengéinek múzsája) bejáratos lesz a kivételesen művelt, progresszív gondolkodású Dienes család házába. 1915-ben az önképzőkörben hall először Babitsról, s tagja egy csoportnak, amelyik levélben fejezi ki hódolatát a költőnek. Ekkoriban alapozza meg világirodalmi műveltségét. 1918 tavaszán besorozzák, hadiérettségit tesz. 1919 őszén került Budapestre. Először gépészmérnöknek készült, később az egyetem bölcsészkarára iratkozott, Babits Mihály tanítványa lett, és nemsokára barátja is. 1921 januárjában megismerkedik Mikes Klárával, Mikes Lajos lányával, s december 31-én házasságot kötnek. E kapcsolat révén kerül az Est szerkesztőségébe, ahol Mikes Lajos baráti támogatása révén gyorsíróból aktív újságíró, majd később olvasó szerk. lett. Először műfordításaival tűnt fel (Shakespeare: Szonettek, 1921, Omár Khájjám: Rubaiját, 1922), 1922-ben jelent meg első verseskötete Föld, erdő, Isten címmel. Már ebben a kötetben azzal a sajátos, eredeti, nagy formakultúrájú intellektuális lírával jelentkezett, mely későbbi rangját biztosította a magyar költészetben. A következő évben jelent meg Kalibán c. verseskötete. Maradandó költői egyénisége teljességgel A sátán műremekeiben (1926), majd a Te meg a világban (1932) bontakozott ki. A világgal való reménytelen harcát az eszmékből való kiábrándulás, a teljes szkepszis követte. 1927-ben Pandora címmel művészeti és kritikai folyóiratot indított és szerk. A folyóirat azonban csak fél évig élt. Az Est-lapoknál végzett újságírói munka mellett sokat fordított angolból (főleg Shakespeare-műveket), franciából (Babitscsal és Tóth Árpáddal Baudelaire Romlás virágait, önállóan Verlaine válogatott verseit; Villon Nagy Testamentumát, Moli?re Nők iskoláját), oroszból (Tyutcsevet, Puskint, Krilovot), németből (Goethe Wertherét). Műfordításainak nagy részét az Örök barátaink (I., Bp., 1941., II. Bp., 1958) c. kötetében tette közzé. A harmincas években sokat utazott külföldön. Ebben az időben már elismert költő volt, tagja a Kisfaludy, a Lafontaine és a debreceni Ady Társaságnak. Háromszor tüntették ki Baumgarten-díjjal (1932, 1937, 1943). Jobboldalinak bélyegzett politikai múltja miatt 1945-ben vizsgálati fogságba került, szeptemberben "feddéssel" igazolták, publikációs tilalmak sújtották. 1947-ben többek tiltakozása ellenére felvették az írószövetségbe. Az üldöztetés és a megkülönböztetés ellen (többek között Illyés Gyula támogatásával) szívósan küzdött, s főleg a munkába menekült. 1947-ben jelentkezett ugyan újabb kötettel, a Tücsökzenével, de ez időben főleg műfordítással foglalkozott. 1956 után kapcsolódott újból az irodalmi életbe. 1957. március 15-én Kossuth-díjat kapott. Publikációs és anyagi helyzete rendeződött, de tervezett külföldi útja elmaradt. Budapesten hunyt el 1957. október 3-án. Halálát szívroham okozta.
Főbb művei: Föld, erdő, Isten (versek, Bp., 1922); Kalibán (Bp., 1923); Fény, fény, fény (Bp., 1926); A Sátán műremekei (Bp., 1926); Te meg a világ (Gyoma, 1932); Különbéke (Bp., 1936); Harc az ünnepírt (Bp., 1938); Összes versel (Bp., 1943): Tücsökzene (Bp., 1947); Szabó Lőrinc válogatott versei (Illyés Gyula bevezető tanulmányaival, Bp., 1956); A huszonhatodik év (Bp., 1957).

SZALAY LAJOS
(Őrmező, 1909. február 26. - Miskolc, 1995. április 1.):  festő, grafikus
1918-ban szüleivel együtt Miskolcra költözik. A Képzőművészeti Főiskolán tanult 1927-től 1935-ig, közben 1930-ban elnyerte a főiskola legnagyobb elismerését, a Székely Bertalan-díjat, melyet agy párizsi út követett. A két világháború közötti magyar művésznemzedék egyik legtehetségesebb rajzolója. 1941-ben a Nemzeti Szalonban néhány művésszel közösen gyűjteményes kiállítása volt. Lapjait 1941-ben album alakban is kiadta. Illusztrációkat is készített. (Villon, Cervantes stb.) 1946-tól Párizsban élt, majd egy meghívás nyomán, 1949-ben Argentinában telepedett le. Itt 1949-55 között a tucumani egyetem professzora, 1958-tól a Buenos Aires-i Képzőművészeti Főiskola tanára volt. 1960-ban az USA-ba költözött. Műveiből több egyéni kiállítást szervezett: 1949 Tucumán, 1955, 1956, 1957, 1959 Buenos Aires, 1958 Washington, 1972 Nemzeti Galéria, 1984 Vigadó Galéria. Az USA-t 1970-ben hagyta el, ismét Párizsba költözik. 1988-ban haza települt, haláláig Miskolcon élt. Művészetét expresszionista-szürrealista hangvétel és szimbolikus ábrázolásmód jellemzi. Hatása érződik több kortárs magyar grafikus munkásságán. Miskolcon műveiből állandó kiállítást őrzi emlékét. 1995 áprilisában halt meg Miskolcon. A város önálló, állandó kiállítással adózik emlékének. Állítólag Pablo Picasso mondta a következőket: "Ha két grafikus neve marad fenn az utókorra a XX. századból, a másik az én nevem lesz, ha csak egy, az Szalay Lajos neve."

SZEMERE BERTALAN
(Vatta, 1812. augusztus 27. - Buda, 1869. január 18.):  liberális politikus, miniszterelnök, író
A miskolci evangélikus algimnáziumban tanult. Közéleti pályájának kezdetén, 1832-ben Pozsonyban az országgyűlési ifjúság tagjaként szabadelvű reformokat sürgetett. 1836-ban beutazta Európát s élményeiről könyveket is írt. Az 1840-es évek országgyűlésein mint Borsod megye követe az ellenzék egyik vezére. 1841-től 1867-ig Borsod vármegye egyik főszolgabírója, majd másodalispánja, végül alispánja. 1848. április 7-től szeptember 28-ig az első felelős magyar kormány belügyminisztere, szeptember után az Országos Honvédelmi Bizottmány tagja, felvidéki teljhatalmú országos biztos. A detronizáció után, Kossuth kormányzósága idején, 1849. május 2-től szeptember 11-ig miniszterelnök és belügyminiszter. Világos után a gondjaira bízott Szent Koronát és koronázási ékszereket Orsován elásatja. Törökországba, majd Párizsba és Londonba emigrál, ott Kossuth ellenes politikát folytat. 1851-ben in contumaciam halálra ítélték. Az 1850-es években kapcsolatba került Marxszal, akit a magyar kérdésre vonatkozó információkkal látott el. 1860-tól az Ausztriával való kiegyezés mellett foglalt állást. 1865-ben elborult elmével tért haza. 1869-ben hal meg a Schwartzer féle elmegyógyintézetben. Emlékét Miskolc város közgyűlési jegyzőkönyvbe iktatta halálának másnapján. A hivatalos méltatás szép megfogalmazása szerint "Dicső életének nagy része a' mienk vala, ma már egész múltja a' történeté.". Sírja végakaratának megfelelően az Avason, Palóczy László síremléke közelében található. Szobra, Róna József alkotása, 1906 óta áll a Szemere kertben.

SZENDREI JÁNOS
(Miskolc, 1857. március 28. - Budapest, 1927. szeptember 25.): művészeti író, történész, az MTA levelező tagja (1903)
Az akkor még önálló, de 1880-ban Miskolccal közigazgatásilag egyesülő településen, Mindszenten született. Családi neve eredetileg Wágner volt, amelyet 1882-ben változtatott meg. Apja ügyvédként volt ismert, amely meghatározta gyereke tanulmányait is. Szendrei János iskoláit Miskolcon, Eperjesen és Kassán végezte, majd egyetemi tanulmányait Budapesten folytatta. Itt jogot és bölcsészetet hallgatott. Első munkahelye - érdeklődésének megfelelően - a Magyar Nemzeti Múzeum Régiségtára volt, ahonnan egy éven belül a Honvédelmi Minisztériumba került. Első hírlapi, s történeti tárgyú írása 1878-ban a miskolci árvízről jelent meg, majd egy év múlva Borsod megye régészeti lelőhelyeit mutatta be az Archeológiai Értesítőben. A régészet iránti elkötelezettségéhez kezdettől társult a címertannal, a pecséttannal való foglalkozás, de nyelvészkedett, s érdeklődéssel fordult az irodalom és a művészetek felé. Ennek eredményeként 1882-1885 között négy kötetben dolgozta fel a magyar képzőművészet remekeit. "Az országos magyar történelmi ötvösmű kiállítási emlék" című könyve egyben archeológiai doktori munkája is volt. Életének időben leghosszabb vállalkozása Miskolc öt kötetes monográfiájának elkészítése és megjelentetése volt 1885-1911 között. A millenniumi hadtörténelmi kiállításnak, s az 1900-as párizsi világkiállítás magyar katonai részlegének rendezője. 1890-től a Műbarátok Körének titkára. Ő rendezte 1906-ban II. Rákóczi Ferenc hamvai hazaszállításának fővárosi menetét. 1910 és 1913 közt a Hadtörténeti Közlemények szerkesztője volt.
Fő művei: A képzőművészet remekei (I - IV., Divald Kornéllal, Bp., 1882 - 85), Dürer Albert élete és művészete (Bp., 1885), Az ötvösség remekei (I - II., Pulszky Károllyal és Radisics Jenővel, Bp., 1884), Miskolc város története és egyetemes helyirata (I - V., Bp., 1886 - 1911), Magyar műkincsek (I - III., Radisics Jenővel, Bp., 1897 - 1902), A magyar viselet történeti fejlődése (Bp., 1905), A magyar képzőművészek lexikona (I., Szentiványi Gyulával, Bp., 1915).

SZENTPÁLI ISTVÁN
(Halmi, 1861. november 28. - Miskolc, 1924. október 30.): politikus, polgármester
Apja, id. Szentpály István (1839-1926) Ugocsa vármegye alispánja volt. A hét gyermek közül a legidősebb István alapfokú tanulmányait helyben, gimnáziumi éveit Szatmáron és Iglón töltötte. Jogi tanulmányait Bécsben és Budapesten végezte. 1887-ben avatták doktorrá Budapesten. A diploma megszerzésének évében a Közmunka és Közlekedési Minisztériumban kapott állást, ahol 1890-ig dolgozott. Saját kérésére került Miskolcra a Kamarához, s 1902-ig Sugár Ignáccal közösen koordinálták a kamarai irodát. Közösen is tanítottak a középkereskedelmi iskolában. Szakmai felkészültsége és népszerűsége vezette az 1902. évi polgármesteri választásba. Kun Józef városi főjegyzőt és Petró József ügyvéd, múzeumi elnököt maga mögé utasítva lett első ízben polgármester. A rá váró feladatok legfontosabbika Miskolc XVIII. századtól húzódó jogi statusának rendezése volt. Részese annak a munkának, amely eredménye az 1907. évi LI. törvénycikk lett. Ez a rendezett tanácsú városból Miskolcot a megyével hasonló hatáskörű törvényhatósági jogokkal ruházta fel (Miskolc önálló törvényhatósági jogú város lett, amely a gyakorlatban 1909-től lépett érvénybe). Szentpáli tudományos munkáinak egyike az az "Emlékirat", amely előkészítette ezt a jogi változást. A második polgármesteri ciklus után egyértelmű lett, hogy a polgármester "nyugat-európai ízlést, széles látókörű tudást, modern városfejlesztési programot" képvisel és valósít meg. Ez vezetett 1912-1916 között első ízben országgyűlési képviselőségéhez. Első polgármesteri ciklusát a város területének és vagyonának nagyfokú gyarapodása jellemezte. 1917-ben a város újra polgármesterré választotta, s ez a ciklus 6 évig tartott. A háború végén és a tanácsköztársaság idején is elfogadott vezetője volt Miskolcnak. Ahogyan képviselte a várost a miskolci csata idején, ugyanúgy része kellett hogy legyen az 1919. augusztus 4.-november 15. közötti román megszállásnak. 1920-tól már betegségével küzdött, mégis elvállalta 1922-ben a másod ízbeni országgyűlési képviselőséget. A fővárosban gyógyítatta magát, de Miskolcon hunyt el. Maradványai a tetemvári Deszka temetőben nyugszanak. Amikor 1922-ben végleg távozott a polgármesteri székből, a város vagyona kétszer akkora volt, mint egy évtizeddel korábban. Minden méltatója egyetértett abban, hogy "nem volt miskolci születésű, de miskolcivá vált, jobban, nemesebben, mint a város bármelyik lokálpatriótája. Európer volt, sokat utazott és széles látókörű tudást szerzett. Úr volt a szó szoros értelmében, hozzáférhetetlen, jószívű, igazi atyja városának".
Maradandó alkotásai, városi létesítményei között is említést érdemel, hogy megépült a Miskolc-Mezőcsát közötti vasútvonal, a Miskolc-Hejőcsaba és a Miskolc-Diósgyőr közötti villamosvonal. Megnyílt a Szent István utcai (mai új Zrínyi) és a Kishunyad utcai (volt Kun József utca) Istvánffy Gyula Általános Iskola, felépült a fiú felsőkereskedelmi (mai Berzeviczy) iskola, amelynek tanára is volt.
Fő munkái: A Borsod-Miskolczi Közművelődési és Múzeum Egyesület 1901. évi Évkönyve (Miskolcz, 1902), Emlékirat Miskolcz város önállósítása tárgyában (Miskolcz, 1906).

SZROGH SÁMUEL
(Miskolc, 1763 ismeretlen - Miskolc, 1829 ismeretlen):  ügyvéd, táblabíró, levéltáros
1800-ban mint prókátor magát nemes embernek nevezve. Ügyvédként praktizált, s Borsod vármegye táblabírája volt. Feljegyezték róla, hogy a "miskolczi magyar játékszínnek" 12 éven keresztül volt igazgatója. 1815-től a megye megbízásából ők fogadták a Magyar Színjátszó Társaságot miskolci tartózkodásaik alatt. A színházi igazgatóság másik két tagja Miskolczy György megyei főperceptor (adószedő) és Erős József főszolgabíró volt, akik rendszeres kapcsolatban álltak báró Wesselényi Miklóssal, az erdélyi színészet ápolása, támogatása érdekében. A színház építése körüli segédkezés mellett Szrogh Sámuel emlékét őrzi a levéltártörténet és a történettudomány is. 1793-1795 között ő volt a városi levéltár felesketett regestrátora, s benne az "első archivárius registrátort", vagyis a rendező levéltárost kell tisztelnünk. Az itt szerzett történeti ismeretei mindenképpen erősítették benne azt, hogy megírja a verses várostörténetet, "Miskolcznak a' javai" címmel, amely a Miskolcról szóló előadások és írások kedvenc idézetei közé került.

TERPLÁN ZÉNÓ
(Hegyeshalom, 1921. május 25. - Miskolc, 2002. január 16.): tudós, tanár, akadémikus
Iskolai tanulmányait itt és Kőszegen kezdte, a gimnáziumi éveket Kőszegen és Győrben folytatta, majd a bencéseknél tett érettségi vizsgát 1939-ben. 1943-ban Budapesten szerzett gépészmérnöki oklevelet, s ezt követően a Szállítóberendezések- és Hidrogépek Tanszéken oktatott. 1949-ben került Miskolcra, amikor törvény mondta ki a műszaki egyetem megalapítását Bánya- és Kohómérnöki Karral, valamint Gépészmérnöki Karral. Az ő feladata volt a Gépelemek Tanszéke megszervezése. 1949-ben a munkát a mai Földes Ferenc Gimnáziumban, annak átalakítása, részleges átépítése után kezdték meg. Nagy szerepe volt az egyetem első évtizedeiben az építkezésben. Először a tervező bizottság titkáraként, majd rektor-helyettesként (1952-60, később a Gépészmérnöki Kar dékánjaként (1964-68) tevékenykedett. Nyugdíjba vonulásáig volt tanszékvezetője a Gépelemek Tanszéknek. 1974-től 1990-ig szervezője és vezetője volt az Egyetemtörténeti Bizottságnak.
Terplán Zénó, mint kutató különösen a fogaskerék-bolygóművekkel, tengelykapcsolókkal és gépmechanizmusokkal foglalkozott. Akadémikusként alapító elnöke volt az MTA Gépszerkezettani Akadémiai Bizottságnak, több nemzetközi szervezetben is képviselte a magyar műszaki értelmiséget. Tiszteletbeli doktora a magdeburgi "Otto von Guericke" Egyetemnek, a miskolci NME-nek, aranydiplomása a Budapesti Műszaki Egyetemnek és levelező tagja a Verien Deutscher Ingenieure-nek. 1979-ben részt vett az MTA Miskolci Akadémiai Bizottsága megalapításában, melynek 1990-ig titkára majd elnöke volt. 1990-től a Technika c. műszaki szemle szerkesztő bizottságának elnöke. Érdemei elismeréseként 1958-ban Pattantyús-díjjal, 1973-ban Akadémiai díjjal, 1981-ben MTESZ-díjjal és 1994-ben Széchenyi-díjjal jutalmazták. 1995-ben "a gépészmérnöki tudományok, a géptervezés terén kifejtett tudományos, technikatörténeti munkássága, valamint mérnökgenerációk nevelése terén végzett kiemelkedő munkája elismeréseként" Miskolc város díszpolgárává választották. Tanártársak, barátok, hozzátartozók szeretetétől övezve halt meg.
Főbb művei: Mechanizmusok (1959, 1962) Mechanikus tengelykapcsolók (társszerző 1966, 1976), Különleges tengelykapcsolók (társszerző, 1979).

TÓTH PÁL
(Miskolc, 1843. december 6. - Miskolc, 1903. október 27.):  pedagógus
Miskolcon végezte iskolai tanulmányait, s maradandó emlékként őrizte, hogy tanárai egyike Lévay József volt. 1863-ban Sárospatakra került, ahol teológiát és filozófiát tanult. Tanulmányait 1868-ban Budapesten folytatta, ahol a pesti egyetem ,,bölcseleti fakultásán" kapott diplomát. Utána a szatmári református gimnázium tanára, 1873-tól a miskolci református felső leányiskola igazgatója, ahol 31 éven keresztül tett eleget ennek a megbízatásnak. Az igazgatótanár neve összeforrott iskolája felvirágoztatásával, új alapítványok megszerzésével, a gyarapodással. 1897-ben - munkássága negyedszázados évfordulóján - már nemcsak ünnepelt igazgatóként, hanem újságíróként, tankönyvíróként, közéleti emberként és ,,ékesszólású" jeles szónokként is köszöntötték. Miskolc kulturális, szellemi életének maghatározó alakja volt; költeményeket, tankönyveket írt, nevelésügyi, erkölcstani cikkei jelentek meg.
Főbb művei: Erkölcstan (Miskolc, 1882); Gyöngyvirágok (Bp., 1882); Magyar nemzeti irodalomtörténet (Miskolc, 1883); Lórántfy Zsuzsánna (Történeti Könyvtár, Bp., 1885); Költemények (Bp., 1892).

VÉGVÁRI LAJOS dr.
(Zsira, 1919. aug. 28. – Miskolc, 2004. máj. 29.): művészettörténész, egyetemi tanár
A budapesti egyetemen tanult művészettörténetet és összehasonlító irodalomtudományt. 1948-ban ugyanott bölcsészdoktori címet szerzett. 1943-tól a Fővárosi Népművelési Intézetben dolgozott, 1948-tól a Fővárosi Képtár munkatársa, 1950-től igazgatója. 1954-től a Képzőművészeti Főiskola tanszékvezető egyetemi tanára volt 1981-ig, egyidejűleg 1971-től (Máger Ágnes festőművésszel kötött házassága után) a miskolci Herman Ottó Múzeum művészettörténésze. Előadója volt a pécsi és debreceni egyetemnek is. A múzeumokban végzett szervezői-vezetői munka kísérőjeként 1948-tól rendszeres kutatómunkát, publikációs tevékenységet folytat. Vizsgálódásainak köre az újkori egyetemes és magyar festészet történetére terjed ki. Könyvek, tanulmányok, katalógusbevezetők, kisebb kritikák hosszú sorát tette közzé. Munkásságának kiemelkedő része Munkácsy Mihály életének és művészetének monografikus feldolgozása. Foglalkozott művészetelmélettel, s a hazai fotóesztétika megalapozói közé tartozik. Számos kiállítást rendezett, megnyitókon működött közre. 2001-ben Miskolc város díszpolgárává választották.