LATABÁR ENDRE
(Kiskunhalas, 1812. november 15. - Miskolc, 1873. július 8.): színész, színigazgató, zeneszerző, színpadi fordító, a híres színészcsalád őse
1831-ben abbahagyta tanulmányait a debreceni kollégiumban és 1832-ben beállt színésznek Kilényi Dávid színtársulatába. A következő évben Kassára szerződött s ott működött 1838-ig. Ezt követően Kolozsváron 1842-ig mint színész szép sikereket ért el. Ekkor színtársulatot szervezett. 1850-től társulatával többször játszott Kecskeméten, majd 1857. okt. 3-án együttesével ő nyitotta meg a második miskolci színházat, amelyet négy éven át vezetett. 1861-től 1873-ig Kassán volt igazgató. Művelt ember, jó vezető volt. Tökéletesen beszélte a görög, a latin, az angol, a német, a francia és az olasz nyelveket. Társulata mindig jó színészekből állott. Tagjai között voltak: Panlay Ede, Szentgyörgyi István, Bercsényi Béla, Újházi Ede, Halmi Ferenc, Mándoky Béla, Dériné, Mátray Laura stb. Értett a zenéhez, maga is szerzett több darabot. Számos operát, operettet ültetett át magyarra (Bellini: Norma; Suppé: Szép Galathea; Offenbach: Orfeusz az alvilágban; Szép Heléna stb.).

LATINOVITS ZOLTÁN
(Budapest, 1931. szeptember 9. - Balatonszemes, 1976. június 4.):  színész, Jászai-díjas (1966), Balázs Béla-díjas (1970), érdemes művész (1975)
A József Attila Gimnáziumban érettségizett 1949-ben. Asztalostanuló lett, majd betanított munkásként hídépítésen dolgozott. 1952-től 1956-ig tagja volt a Magyar Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak (MÁVAG) öntevékeny színjátszókörének. A műszaki egyetem építészmérnöki karán szerzett oklevelet (1956). Egyetemi tanulmányai alatt is színészi hivatására készült, Galamb Sándor és Lehotay Árpád tanítványa volt. Segédszínésznek ment a debreceni Csokonai Színházba (1956), rendkívüli tehetségével hamarosan kitűnt. Miskolcon már a társulat vezető színésze. Itteni szereplése idején feltűnt Kohout: Ilyen nagy szerelem c. darabjában, továbbá mint Ruy Blas és Rómeó. A Vígszínház (1962-1966), majd a Thália Színház tagja (1966-1968). Az 1968-as évadban csak szerepekre szerződött, 1969-től 1971-ig ismét a Vígszínház tagja. 1971 őszén a veszprémi Petőfi Színházban színész és rendező. Utolsó szerepe a Fővárosi Operettszínházban A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak (címszerep, Békeffi I.-Fényes Sz. műve, bemutató: 1976. febr. 27.). Kilenc előadás után betegsége miatt nem játszott tovább. Szerepeinek sorából kiemelkedik Cipolla (Thomas Mann: Mario és a varázsló); a festő (A. Miller: Közjáték Vichyben); az őrnagy (Örkény I.: Tóték). Rendezőként a veszprémi Petőfi Színházban mutatkozott be Németh László Győzelem c. darabjával (1972. márc.) és ott rendezte Gorkij Kispolgárok c. darabját (1973. febr.). 1959-ben filmezett először. Több mint ötven filmben játszott. Legemlékezetesebb filmszerepei közé tartozik az első kakastollas (Szegénylegények, 1965); Bükky százados (Hideg napok, 1966); Menyhért (Egy szerelem három éjszakája, 1967); az író és énje kettős szerepe (Utazás a koponyám körül, ezzel elnyerte San Sebastianban a legjobb férfi alakítás nagydíját, 1970); Szindbád (címszerep, 1971). Jelentős versmondói tevékenységet folytatott, különösen emlékezetes Ady, József Attila, Illyés Gyula verseinek előadójaként. Utolsó művészi munkája egy rádiófelvétel volt, a Rákóczi-induló c. dokumentumjátékban Ady Két kuruc beszélget c. versét mondta el (1976. jún. 3.). Öngyilkos lett.
Főbb szerepei: Lucien (J. Anouilh: Romeo és Jeanette; Willy Loman (Arthur Miller: Az ügynök halála); címszerep (Pirandello: IV. Henrik és Csehov: Ványa bácsi); Higgins (Shaw: Pygmalion); Pierre Amiel pápai prelátus (Illyés Gyula: Tiszták); Orin (E. O'Neill: Amerikai Elektra); Ivan (Dosztojevszkij-Müller-Kapás: Karamazov testvérek); Bolinbroke (Shakespeare: II. Richard); ifjú Nagy (Bródy Sándor: A tanítónő); Savonarola (Thomas Mann: Fiorenza); Őrnagy (Örkény István: Tóték); Teleki László (Illyés Gyula: Különc); címszerep (Molnár Ferenc: Liliom).
Legfontosabb filmjei: Gyalog a mennyországba (1959); Az aranyember (1962); Oldás és kötés (1962); Pacsirta (1963); Karambol (1964); Vadkacsa (televíziós film, 1964); Fény a redőny mögött (1965); Aranysárkány (1966); Egy magyar nábob - Kárpáthy Zoltán (1966); Oly korban élünk (televíziós film, 1966-67); Sellő a pecsétgyűrűn (televíziós film, 1966); Kártyavár (1967); Falak (1967); Csend és kiáltás (1968); Mocorgó (1968); Az örökös (1969); Isten hozta, őrnagy úr! (1969); Szemtől szembe (1970); Volt egyszer egy család (1972); Harminckét nevem volt (1972); 141 perc a Befejezetlen mondatból (1975).
Művei: Ködszurkáló (önéletrajzi jegyzetek, Bp., 1973); Verset mondok (tanulmányok, nyilatkozatok, műsorok, posztumusz összeállítás, Bp., 1978).

LENKEY ZOLTÁN
(Miskolc, 1936. február 21. - Miskolc, 1983. április 15.): grafikus, Munkácsy-díjas (1973)
1962-ben fejezte be tanulmányait a Képzőművészeti Főiskola grafikai szakán, mestere Ék Sándor volt. 1964-től 1967-ig Derkovits-ösztöndíjas. 1973-ban elnyerte a Miskolci Országos Grafikai Biennálé nagydíját. Miskolcon élt, különös egyénisége volt a helyi művészeti életnek és a művésztelepnek. Munkássága Kondor Béla - akihez annak haláláig tartó szoros barátság fűzte - grafikáinak hatására indult, azonban líraibb alkat volt. Művei meditatív töltésűek, s egyfajta érzékeny moralitást fogalmaztak meg. Figurái egyszerre valóságos és mesebeli lények: lepkeszárnyú lányok és koboldok, akik arcvonásaikon az emberi szomorúság, ritkábban a boldogság, az önfeledt életkedv jegyeit hordozzák. Allegorikus, néha szürrealisztikus módon fejezte ki viszonyulását az emberi sorshoz. Minden művén érezhető az őszinteség, az átélés bensőségessége. Formanyelve artisztikusan árnyalt. Érzékeny körvonalú figuráit változatos foltmaratásokkal modellálta, néhol anyagbenyomásokkal ellenpontozta.
Ismert művei: Figura madárral, Nász, Emlék (1960-as évek második fele); Tengerpart III. (1968); Melankólia (1971). Fontosabb egyéni kiállításai: Bp., Dürer Terem (1968); Miskolc: Nehézipari Műszaki Egyetem (1969, 1974), Miskolci Galéria (1971, 1975, 1978, 1984 - emlékkiállítás); Debrecen (1974).

LESS NÁNDOR dr.
(Miskolc, 1963. jan. 6. – Bp., 1993. febr. 11.): biológus
Miskolcon érettségizett, majd a debreceni egyetemen biológia – földrajz szakon végzett. Középiskolás korától részt vett terepmunkákban. 1988 és 1992 között a Bükki Nemzeti Park vegetációtérképezését végezte el, 15 ezer florisztikai adatot gyűjtött és két új erdőtársulást fedezett fel a Déli-Bükkben. Elsőként kezdte el a Bükk részletes vegetációtérképezését, 1991-ben beindította az ún. vadkár-projektet. 1992-ben bölcsészdoktori címet, és kandidátusi fokozatot szerzett. 1992-től a debreceni egyetemen tanított. Számos külföldi kutatómunkán vett részt, Afrikában vezetett expedíciójáról háromrészes filmet vetített a Magyar Televízió. A Nílus forrásvidékén maláriafertőzést kapott, és hazaszállítása után elhunyt. Tájfutás váltóban országos bajnok volt. Emlékére 1994-től országos földrajzversenyt rendeznek.

LESZIH ANDOR
(Miskolc, 1880. szeptember 19. - Miskolc, 1963. november 10.):  muzeológus
Középiskolai tanulmányai után biztosítási tisztviselő. Közben 1901-től, az 1899-ben alakult Borsod-Miskolci Múzeum önkéntes gyakornoka, 1902-től a múzeumi bizottság tagja. 1905-től, a múzeum első őrévé történt megválasztásától, 1950-ben történt nyugdíjazásáig megszakítás nélkül vezette a múzeumot. Vezetése alatt a miskolci múzeum országos viszonylatban is jelentős gyűjtemény lett. Alapításától (1901) a Magyar Numizmatikai Társulat tagja, a Numizmatikai Közlöny munkatársa. Irodalmi működése, mely igen sok tanulmányt és cikket foglal magában, a múzeumi tevékenység és a helytörténet csaknem teljes területére kiterjedt, bár fő kutatási területe az éremtan volt. Néprajzi kutatásaiban főként a matyókkal foglalkozott.
Főbb művei: A Miskolci Múzeum ásatásai Borsodon (Történelmi és Régészeti Közl., 1927); Borsod megyei szkíta leletek (Folia Archaeologica I - II., 1939); A diósgyőri vár (másokkal együtt, Miskolc, 1961).

LÉVAY JÓZSEF
(Sajószentpéter, 1825. november 18. - Miskolc, 1918. július 4.): költő, az MTA tagja
Elemi tanulmányait Sajószentpéteren, gimnáziumi és felsőbb iskolát a miskolci református líceumban végezte, itt kezdett verseket írni. 1846 - 47-ben jogot tanul Késmárkon. 1847-ben Miskolcon Szemere Bertalan mellett dolgozott, írnokaként részt vett a pozsonyi országgyűlésen. A forradalom idején nem szakadt el Szemerétől, a Belügyminisztériumban a hivatalos Közlöny szerkesztésében dolgozott, politikai és hazafias verseket írt. Világos utáni időket Sajószentpéteren, a szülői hajlékban vészelte át 1850 februárjáig. Ekkor Pestre ment, a Pesti Naplónál ujságíróként tevékenykedett, és német, francia, angol nyelvű irodalmat fordított. Ez időben adta ki első verseskötetét is. 1852-ben tanár lesz Miskolcon a református gimnáziumban. Utóbb, mint a kiegyezés híve lépett fel újra a politikában. 1860-ban egy évig Borsod vármegye első aljegyzője, majd ismét tanít. 1865-ben Borsod vármegye főjegyzője, 1894-ben alispánja. 1895-ben nyugalomba vonult. 1862-től a Kisfaludy Társaság tagja. Meleg barátság fűzte Tompa Mihályhoz, Arany Jánoshoz, Gyulai Pálhoz. Seneca, Shakespeare, Moli?re és Burns műveiből fordított magyarra. Költészetét csendes, néha enyhén mélabús hang, egyszerű, könnyed verselés jellemzi. Az Akadémia 1863-ban levelező, 1883-ban rendes tagjává választotta. Folyamatosan jelennek meg verses kötetei és egyéb művei. 1911-ben, 86. születésnapján tisztelegve eljött Miskolcra ünnepelni a Kisfaludy Társaság, amely nemcsak legrégibb tagját, de a magyar írók nesztorát is köszöntötte Lévay Józsefben. 1913-ban, még életében utcát neveztek el róla (hasonló a város történetében csak Jókai Mórral fordult elő.) 1918. július 4-én amikor a miskolci Hunyadi u. 4. számú házában meghalt, készen állt saját kézzel írott rendelkezése a gyászszertartásról.
Szobra a Palóczy utcán a Református templom mellett áll, Borsodi Bindász Dezső alkotása.

MARJALAKI KISS LAJOS
(Kisújszállás, 1887. december 18. - Miskolc, 1972. május 1.): tanár, történész, geográfus
Földműves szülők gyermekeként született, s abba az elemi iskolába járt, ahol Arany János tanított. Gimnáziumi tanulmányai után Kisújszállásról Debrecenbe került, 1902-1906 között szerzett tanítói oklevelet. Tanítói pályáját Szinpetriben kezdte (1906-1907), majd visszakerült szülővárosába (1907-1910). 1910-1913 között Budapesten tanult, s történelem-földrajz szakos diplomát szerzett. (Első földrajzi témájú írásai ekkor jelentek meg nyomtatásban.) 1913-1918 között Abrudbányán (Erdély) tanított, s közben a földrajz mellett elmélyülten foglalkozott a néprajzzal, s a történelmen kívül a nyelvészettel is. Tudományos értékű írása a "Magyar nyelvhatár" címen jelent meg 1915-ben. Az 1919. évet Miskolcon kezdte, s mindkét szaktárgyát tanította. Kapcsolata ekkortól kezdődött az iskolán kívüli művelődéssel, amely elvezette a Borsod-Miskolci Múzeumba. Mint múzeumi kortársai, ő is foglalkozott "régészkedéssel", legjelentősebb munkája az 1923-ban Mezőnyéken feltárt, 68 sírt tartalmazó avar temető volt. Az 1920-as évek második felétől igen magas színvonalon foglalkozott tankönyvírással. 1926-ban Magyarország, majd Európa és Ázsia című földrajzkönyvei jelentek meg. 1928-ban írt tankönyve a térképészeti tudnivalók mellett Magyarország természeti, gazdasági és néprajzi viszonyait is tárgyalta. (4 tankönyve 500 oldalon, 113 térképpel és rajzzal, 236 város- és tájképpel jelent meg.) Rendszeresen publikált Miskolc első tudományos folyóiratában, a Történelmi és Régészeti Közleményekben, 1929-ben a Miskolc monográfiában, 1939-ben a Borsod vármegyéről megjelent kiadványban a településtörténeti és földrajzi fejezeteket ő írta meg. Anonymus és a magyarság eredete című munkájában először fogalmazta meg a kettős honfoglalás elméletét. A Miskolc környékén elpusztult települések vizsgálatával a régészet és a koraközépkor történet határmezsgyéjét járta. Több száz sajtócikke mellett sok jelentős terjedelmű tanulmánya, 8 darab (több kiadást megért) tankönyve mellett 7 önálló kötete-füzete jelent meg. Miskolc fő- és mellékutcáinak történetét feldolgozó tanulmányai több évtizedes munka eredményeként 1957-1958-ban láttak napvilágot. Alapító tagja volt a Magyar Földrajzi Társaság miskolci osztályának (1957). Bugát Pál- és Herman Ottó-emlékéremmel tüntették ki.
Főbb művei: A magyar nyelvhatár (Földrajzi Közlemények, 1915. 143-451. pp), A miskolci mészáros céh 400 éves múltja (Miskolc, 1925), A tapolcai apátság 1214-i adatának hitelessége (Történelmi és Régészeti Közlemények 1926. 34-40. pp.), A szentléleki zárda legrégibb okleveles adata (Történelmi és Régészeti Közlemények 1926. 53-55. pp.), Földrajz a polgári fiú- és leányiskolák számára (I-II-III., Bp., 1927); Anonymus és a magyarság eredete (Miskolc, 1929); A Sajó népies halászata (Néprajzi Értesítő. 1931. 110-124. pp.), Anonymus és a magyarság eredete. (Miskolc, 1929), Az Avas (Miskolc, 1938), A miskolci főutca topográfiája 1817-ig (Herman Ottó Múzeum Évkönyve I., 1957. 102-128. pp), Miskolc régi mellékutcái (Herman Ottó Múzeum Évkönyve, II. 1959. 133-153. pp).

MAZSAROFF MIKLÓS
(Alsózsolca, 1929. dec. 24. – Miskolc, 1997. szept. 6.): festőművész, grafikus
Szülei bolgárkertészek voltak, ezért kertésznek tanult. 1948-tól a Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait, ahol 1953-ban szerzett diplomát, majd a Magyar Néphadseregnél volt polgári alkalmazott. 1956 és 1958 között Bulgáriában élt, ezt követően visszatért Miskolcra. Főképpen tájképeket festett, de fa-, réz- és linómetszetei is jelentősek. Számtalan egyéni és csoportos kiállításon vett részt, Munkácsy-díjjal és Izsó Miklós-díjjal tüntették ki, a Miskolci Téli Tárlaton ötször kapott díjat.

MENNER LÁSZLÓ
(Bokod, 1901. márc. 30. – Miskolc, 1994. febr. 24.): építészmérnök
1926-ban szerzett Budapesten építész oklevelet, majd a későbbi világhírű építész, Györgyi Dénes mellett dolgozott. 1929 és 1949 között Miskolcon önálló építészeti irodát tartott fenn, 1949-től a miskolci városi tanács műszaki csoportvezetője volt. Középületeket, villákat tervezett, de jelentős templomtervezőként és belsőépítészként is számon tartották. Ő tervezete a miskolc-tapolcai Sziklakápolnát, az Anna Éttermet, a hejőcsabai községházát, a diósgyőri r. k. templom berendezését, a perecesi r. k. templom berendezését, a miskolci minorita templom főoltárát, a házasságkötő termet, valamint a selyemréti templom ambróját és keresztelőkútját.

MOKRY-MÉSZÁROS DEZSŐ
(Sajóecseg, 1881. ápr. 5. – Miskolc, 1970. jan. 9.): festőművész
Mosonmagyaróváron mezőgazdász oklevelet szerzett, ezt követően bejárta Nyugat-Európát és különböző expedíciók tagjaként a világ távoli tájaira is eljutott. Kalandos utazásai során Capri szigetén Gorkijjal is ismeretséget kötött. Első rajzai mikroszkopikus metszetek és saját növény- és rovargyűjteményei készített fantasztikus tájképek voltak. 1913 és 1918 között Miskolcon élt, majd Budapestre költözött, de 1948-ban visszatért Miskolcra. Egzotikus témákat dolgozott fel, de kedvelte a különös színvilágú látomásokban megjelenő fantasztikus képeket is.

MUNKÁCSY MIHÁLY
(Munkács, 1844. február 20. - Endenich, Németország, 1900. május 1., neve: 1868-ig Lieb, 1880-ig Munkácsi):  festő
Apja, a bajor eredetű Lieb Leó sótiszt volt Munkácson, anyja Reök Cecília. 1848-ban a család Miskolcra költözött. Munkácsy festői hajlama már kiskorában megnyilatkozott. Szülei korán meghalnak, márvány síremlékük a Mindszenti temetőben ma is látható. 1850-ben nagybátyjához, Reök István ügyvédhez került, aki a szabadságharc után hallgatásra kényszerítve, szerény viszonyok között élt Békéscsabán. A fiút 11 éves korában gyámja asztalosinasnak adta. Mestere durvaságai, a fenyítések okozta testi-lelki nyomorúság egész életére és kedélyére kihatott. Segédlevele megszerzése után Aradra ment. Nyomorgott, megbetegedett s visszatért nagybátyjához Gyulára. Lábadozása alatt rajzolni tanult Fischer ott élő német festőtől. Megismerkedett Szamossy Elek festőművésszel, aki magához vette és rendszeresen kezdte rajzra, festésre tanítani, s módot talált hiányos műveltsége pótlására is. Később elválva Szamossytól, Gerendásra költözött nagybátyjához. Itt készítette 1863-ban első festményét, a Levélolvasást (ismeretlen helyen). Ez év őszén Pestre jött, ekkor vette fel a Munkácsy művésznevet. Pesten festőbarátai tanácsaikkal támogatták, második művét, a Regélő honvédet (ismeretlen helyen) Than Mór át is festette. Egyik barátja, Ligeti Antal éveken át támogatta festői pályája elindulásában, közbenjárására a Képzőművészeti Társaság havi díjat folyósított neki. Pártfogói 1865 elején Bécsbe küldték Rahl mesterhez, akinek közbenjárására felvették a Képzőművészeti Akadémia előkészítő osztályára. Bécsben festett Húsvéti locsolás (lengyel magántulajdon) c. képe Rubens-hatásokat tükröz. Rahl halála után visszatért Gerendásra nagybátyjához. Itt festett képei közül a Búsuló betyár (Magyar Nemzeti Galéria) jelentős. 1866-ban Münchenbe utazott, ahol felvették az Akadémiára. Mestere Wagner Sándor volt, de nagyobb hatást tett reá Kaulbach művészete. Több, itt festett képe közül az Árvízzel (MNG) Kaulbach, a Lotz-modorhoz kapcsolódó Vihar a pusztánnal a hazai körök elismerését vívta ki. 1867-ben állami ösztöndíjjal Párizsba utazott a világkiállításra, ahol Courbet művészetéből egész életére döntő benyomásokat szerzett. 1868 őszén Knaushoz ment Düsseldorfba, a német életképfestés tanulmányozására. Önmagára, tulajdonképpen Leibl képeinek hatására talált. Megfestette az önállósulás első fontos emlékét, az Ásító inast (amerikai magántulajdon). E kép gazdag lélekrajzával, világítási kontrasztjaival már jelezte fejlődése irányát. 1869-ben festette első világsikert hozó művét, a párizsi Salon aranyérmével kitüntetett Siralomházat, amelyben a magyar szabadságharc utáni betyárvilágból választotta témáját (MNG tulajdona). A képet még félig kész állapotban eladta. (A Siralomház harmadik és legérettebb, ún. kétalakos változata is az MNG-ben van.) E korszak ismert kritikai realista szemléletű, népi tárgyú művei a Részeges férj hazatérése, a Tépéscsinálók (1871, MNG), majd végleg Párizsba költözése után: Éjjeli csavargók, Köpülő asszony (1873, MNG); Zálogházban (1874, New York, Metropolitan Museum), Műterem (1876, Baltimore, magántulajdon, Hors Concours kitüntetéssel). Párizsi tartózkodása és de Marches báró özvegyével kötött házassága tárgyválasztását más irányba terelte, elfordult a kritikai realizmustól. E korszak első nagyméretű műve a Milton (1878, New York, Lennox Library), amely elnyerte a párizsi világkiállítás nagy aranyérmét, Európában és Amerikában világsikert hozott. Ezt követte a Krisztus Pilátus előtt (1881) s a Golgotha (1883, mindkettő New York). E hatalmas vásznak Sedelmeyer képkereskedő rendelésére készültek, aki 10 évre lekötötte műveit. A nagy kompozíciók mellett Sedelmeyer szorgalmazta a szalon-intérieurök ábrázolását. E műveinek is nagy festői értékei vannak a kényszerű téma ellenére. Ez idő tájt festette remek virágcsendéleteit és tájképeit. Élete vége felé festőisége elerőtlenedett, emellett a halálos kór is nyomot hagyott egyes művein. A millenniumi előkészületek jegyében készült Honfoglalás-freskója (1893, a budapesti Országház elnöki fogadótermében) már akadémikus vonásokat mutat. A Sztrájkban (1895, MNG) talált újra vissza plebejus korszakának realizmusához, jóllehet festőileg már nem tudott megbirkózni a feladattal. Művészete főként az ún. alföldi festők munkásságára hatott, de hatása kimutatható számos külföldi mesternél is. Vannak rokonvonásai az orosz kritikai realistákkal, elsősorban Repinnel.
Egyéb művei: Rőzsehordó nő (1873); Poros út, Kukoricás (1874, MNG); Colpachi park (1878); Tájkép folyóval (1886, MNG). Munkáscy a XIX. sz. egyik legnagyobb arcképfestője volt: Muffos arckép, 1874; Liszt, 1886; Haynald, 1887; (mind az MNG-ben). Utolsó nagy művei a bécsi Művészettörténeti Múzeum mennyezetképe (1890), Ecce Homo (1896, Déri Múzeum, Debrecen).